Barátságok és a net

A net világában sok új virtuális és személyes barátságot lehet kötni, azonban úgy látom sok barátság el is vész benne, nem szánunk elég időt a találkozásokra a "valóságban." És ami miatt most eszembe jutott a téma: rég nem látott kedves barátok is újra feltűnhetnek általa az életünkben.

A napokban egy ilyen baráttal találtunk egymásra. 18 évvel ezelőtt dolgoztunk együtt az első munkahelyemen. Amikor más munkahelyre kerültem,  elsodort bennünket az élet egymás mellől. Nem sokkal később ő is elkerült onnan, vállalkozásba fogott, sikeres a saját szakmájában.

Kiderült, kislánya annyi idős, mint az én Vikim. Azóta élőben is találkoztunk újra, a két lány összeismerkedett, ami talán egy új barátság kezdete.

Mindketten sokat változtunk, és mégis, mintha egy nap se telt volna el az utolsó találkozás óta.

Az e heti idézetem...

... Einsteintől származik:
„Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget, a hangzavarban a harmóniát. A nehézségek közt mindig ott van a lehetőség.”

Útravaló Müller Pétertől

"Amikor a hétköznapokban élsz, nem gondolsz a múlandóságra. Olyan természetes az egész. Tegnap, ma, holnap, holnapután - tipeg az idő előre, közönyösen, magától értetődően. Így is mondjuk: szürke hétköznapok. A ma, a holnap és a tegnap is az volt. Így élsz. Eszedbe sem jut, hogy ünnepben létezel.

Néha unatkozol, néha izgulsz, gyakran türelmetlenül lesed az órádat, várod, hogy múljon az idő. Így, ilyen siváran pereg le a por életed homokóráján. Percek, órák, napok, néha hónapok kincseit szórod szerteszét, nem is veszed észre, milyen csodában élsz.

Azt hiszed, a jókedvhez kell még valami plusz. Valami ráadás, valami ajándék, valami kis beteljesedés, vagy váratlan öröm, de ha például egy hosszú sebészeti kezelés után először kilépsz a kórház kapuján, hirtelen megörülsz a friss levegőnek, a zsúfolt villamosoknak, a szürke aszfaltnak, a közönyös járókelőknek. Úgy érzed, visszafogadott az Élet! Csodában jársz.

...

Az Emlékezz a halálra! mondás nem fenyegetést jelent, hanem azt, hogy szüntelenül tartsd ajándéknak az életedet - mert minden nap ünnepnap!"

 

Müller Péter gondolatai, többek között a fenti teljes változata is, itt olvashatóak.

 

Szalad az idő...

Most vettem észre, hogy már megint eltelt egy hónap az utolsó bejegyzés óta. Szörnyen gyorsan telik az idő!

De nem csak most. Megint fontos álomáshoz érkeztünk kis, bocsánat nagy lányunkkal, Vikivel. Elkezdődött az iskola a számára is. Nem olyan régen még én figyeltem, hogy apukám csomagolja a könyveimet, most én csomagoltam a lányomét. Nosztalgiával szippantottam be az új könyvek illatát. Anno is napokig csak gyönyörködtem a szépen becsomagolt könyvekben, és mélyeket szippantottam az illatukból.

A tanító néni kérése az volt, hogy ne csak becsomagolva legyenek a könyvek, hanem kerüljön mindegyikbe könyvjelző is. Farkincás. Mit tesz ilyenkor egy anya, előveszi minden kreatív tudományát, varró-, szalagos-, gyöngyös- és gombos dobozát. És alkot. Ilyeneket:

Meg ilyeneket:

Gyerekkórházi "élmények"

Miután tegnap elszállt a netem, és több órányi fogalmazásom, most újra nekiveselkedem megírni a gyerek kórházban töltött két hét eseményeit, amiből az eltelt öt hét után lehet kicsit megszépült néhány dolog. Mindenesetre van egy-két dolog, amin nap, mint nap mérgelődtem vagy éppen ki is akadtam.

A lányok hétfőn délben születtek, én először a harmadik napon, azaz szerdán délután tudtam meglátogatni őket, mivel a császáros sebbel szinte mozogni is alig bírtam, nemhogy autókázni át a városon, illetve akkor kaptam kimenőt a Női Klinikáról. Hát az első út alatt azt hittem ottmaradok, Szeged kátyús utcáin haladva, úgy éreztem sosem érünk oda. Az első, és talán egyetlen pozitívum volt a két hét alatt, hogy akkor még beengedtek a kórház kert területére a koraszülött osztály épületének (amelyik a legbelső) kapujáig kocsival, így nem kellett a parkolótól a kapuig sétálnom (kb. 200m). A babákhoz csak zöld papírruhában és maszkban lehetett bemenni, és csak nekem és az apjuknak. Kézmosás és fertőtlenítés után simogathattuk meg őket az inkubátorban. Mint két kis béka feküdtek a picurkáim egy szál pelusban hason, hatalmas kanülökkel a karjukban-lábukban.

A nővérek mindjárt azzal fogadtak, hogy hozzak pelust, popsikrémet, popsitörlőt, fürdetőt, babakrémet, cumit, cumisüveget. Persze, és rajzoljak bent a klinikán? Kénytelen voltam anyosómékat szalasztani este hat órakor, hogy hozzanak. Bejárták az egész várost legkisebb méretű pelusért, mire kaptak egy csomaggal. Erre jöttek a nővérek, hogy de másnap ugye hozok még egyet mindenből, mert hogy két baba van, meg egyébként sem hoztak cumit, meg cumisüveget. Vittem... Kivéve cumit, szerencsére Bettikém nem is szokott rá. Adrinak is csak az elalváshoz kell, de öt-tíz perc után ki is köpi.

Csütörtökön délután kiengedtek a klinikáról, így "akármikor" mehettem hozzájuk. Az akármikor azt jelentette, hogy látogatási időben 12-től este 8-ig, de etetési időkben (fél3-3, fél6-6 között) nem lehetett bentmaradni, csak annak az anyukának, aki már maga etette a picurt/okat. Nálunk ez a következő hét hétfőjén vált lehetségessé, mert ugyan pénteken kikerültek az inkubátorból mindketten, de hétvégén nincs védőnő, aki eligazítsa az "új" anyukákat, hogy mi a rend, hogy is kell etetni.
Az etetés szó szerint tömést jelentett, mint később kiderült. Nincs ember a földön szerintem, aki mindennap, pontban három óránként pontosan ugyanakkora mennyiségeket képes és kíván megenni. Itt a kórházban ki van porciózva a babák adagja, ami percre pontosan három óránként beléjük van zuttyintva, ha kérik, ha nem. Fél óra az etetési idő. Ha egy gyerek van, ha kettő, ha három. (Egy ikres és egy hármas ikres anyukával, és babáikkal voltunk egy kórteremben.) Ja, és a pelenkázást és min. négyszeri kézmosás-fertőtlenítést el ne felejtsem, ami szintén ebbe a félórába kell, hogy beleférjen, és a mérésről, szoptatásról még akkor nem is beszéltem. Ha nem sikerült anyukának teljesíteni, mert lassan evett a gyerek, (mert talán kis súlyú és gyönge volt, hisz azért volt bent,) vagy már esetleg nem kérte a maradékot, akkor jött a védőnő, hogy majd Ő. Elkezdte lenyomni a gyerek torkán a cumisüveg cumiját, erre a gyerek kénytelen volt szívni, meg a nagy lyukon (amit a gyári mellé szúrtak) ömlött is a cucc, majd amikor az üveg kiürült, diadalittasan mutatta a védőnő, hogy látja anyuka megette. Persze azt ő nem látta, hogy egy idő után a lányaim rájöttek a turpisságra, és a nyakukba kerített textilpelus szívta fel a pluszt, mert Betti is és Adri is a védőnő által nem látott oldalon azon nyomban kiengedte a szája sarkán a pocakba nem férő mennyiséget.

"Szoptattunk" is persze. Alkalmanként öt, esetleg tíz percet. Szinte alig tettem őket mellre, már jött is a védőnő, hogy mérjünk. Mértünk. Csoda volt, ha 10-20 mili fogyasztást, és nem kevesebbet, mint evés előtt. A böfiztetés sokszor elmaradt, mert idő híján védőnői parancsra le kellett tenni a babákat hasra automata böfi módba. Ennek az eredméyne persze az lett, hogy nem csak a levegő jött ki, hanem a kaja egy része is visszacsurgott.

Na és akkor vissza térve a pelenkázásra: etetés előtt kellett pelenkázni. Ez rendben is lett volna, de akinek babája van tudja, hogy általában evés közben termelnek a pelusba a babák. Erre azt mondták a nővérek, hogy majd egy fél óra-óra múlva kicserélik a pelust, ne aggódjak miatta. Ez is rendben lett volna, ha megtették volna, de sokszor találtam nyakig kakisan még három óra múlva is őket. Mert azt ne mondja nekem senki, hogy újra olyan lett, annyira, mindig...

És hát a kézmosás-fertőtlenítés. Amikor bementünk a kórterembe megtettük, nem is akadtam volna fenn rajta, hogy kell, hiszen mielőtt kisbabához nyúlunk természetes, hogy kezet mosunk. DE, ha egyszer kezet mostunk és fertőtlenítettünk, akkor csak az egyik babához nyúlhattunk hozzá. Üvölthetett a másik akárhogy, nem simogathattuk meg a hátát, hogy megnyugodjon, nem vehettük fel letéve az egyiket, újra kezet kellett mosni és fertőtleníteni. Az, hogy egy ágyba tegyem le a két babát, hát az volt a főbűn. Az nem számított, hogy kilenc hónapig egy pocakban szorongtak...

Egy szó, mint száz, fél óránk volt kezet mosni-fertőtleníteni, pelenkázni, kezet mosni-fertőtleníteni, mérni, szoptatni, mérni, etetni, (böfiztetni), kezet mosni-fertőtleníteni, pelenkázni, kezet mosni-fertőtleníteni, mérni, szoptatni, mérni, etetni, (böfiztetni). Egy idő után rájöttek, hogy ez lehetetlen, ezért engedményt kaptunk mi ikresek, negyed órával hamarabb elkezdhettük a műsort, mint az egy gyerekesek.

Itthon egy baba szoptatása tart 35-40 percig. Esznek, amennyi jól esik a kiegészítő tápiból is, amit a napi hét etetésből egyébként is csak háromszor kapnak.

Egy dolgot kell elismerjek, nekem olyan szempontból jót tett ez a két hét, hogy össze tudtam szedni magam fizikailag annyira, hogy itthon bírtam/birom kiborulás, kimerülés nélkül a 24 órás
készenlétet a négy gyerek mellett. Ha meg mégis nehezebb napom van, a páromra számíthatok, kérés nélkül segít, átveszi a picik melletti teendőket. Ahogy látom, most ért meg igazán az apaságra. Élvezi a picik gondozását, amíg a nagyok voltak ilyen kicsik, ritkán szorgoskodott körülöttük. Mindig azt mondta, majd ha nagyobbak lesznek, és legalább lehet velük értelmesen beszélgetni. De be kell valljam amióta meg vannak az ikrek, azóta foglalkozik többet a nagyokkal is.

Packosnapló (7)

Ma voltunk ctg-n, és beszéltem a dokival is. Bekövetkezett, amit a múlt héten mondott, hétfőtől "bezártságra leszek ítélve". Már voltam a klinika felvételi irodáján is, úgyhogy "csak" mennem kell hétfőn a motyómmal. Tudom, most nem én vagyok a lényeg, inkább a bentlakó, de azért ideges vagyok egy kicsit az itthon maradók miatt. Azt is tudom, jó helyen lesznek, hiszen a nagyszülők vigyáznak rájuk felváltva, ott is alszanak, hogy apa tudjon menni dolgozni, tudjon jönni látogatni, de akkor is. Nagyon fognak hiányozni mégha néha a kapuban beszélgetve meg is tudnak látogatni majd.

Majdnem másfél hónap

Bár nem jelentkeztem, még élek, és sok minden történt az elmúlt egy-másfél hónap alatt. Ami eszembe jut most arról pár szóban:
Kezdem megszokni az új munkahelyem, mondhatjuk úgy is, megszeretni. Más jellegű a munka, mint a régi helyemen volt, új területeket ismertem meg, mozgalmasabb, ezért fárasztóbb is, de élvezem. Kicsit nosztalgiázom is, hiszen mikor ide kerültem a céghez 14 éve, akkor is foglalkoztam könyveléssel is, egy-két régi emlék is felsejlik, nem kell mindent elölről kezdenem. Újra olyan kolléganőkkel dolgozom együtt, akikkel a kezdetekkor dolgoztam, és akiktől a szervezeti változások az évek során elsodortak. Még egy kis bizonytalanság van bennem, hiszen mostani főnökasszonyom babát vár, így hamarosan új ember kerül a helyére. Pletyka már van, sajnos nem éppen örömteli, hogy ki lesz az utód, de reménykedem. Ha nagyon nem jövök ki vele, felpörgetjük megint a baba projektet, úgysem mondtunk még le róla. Ennek kapcsán is történt egy újabb lépés az elmúlt hónapban, hiszen hematológiai kivizsgáláson voltam, hogy kiderítsük a sok vetélés okát. (Aminek száma az ideivel együtt már négyre emelkedett.)
A csajaim jól vannak, bár néhány újabb sérülést sikerült mindkettőnek begyűjtenie. Mindketten megtanultak kétkerekűn biciklizni. Nagyobbik lánykámat beválogatták az ovis néptánc csoportba. Már jártak óvodák közötti versenyen, fölléptek a szegedi sétáló utcán. A versenyen ezüst minősítést kaptak. Vikim csorbacsík, elkezdődött a fogacskáinak cserélődése.
Hímzés terén nem volt mozgalmas, és haladós az elmúlt időszak. Ha szép idő volt inkább a kertben piszmogtam, virágot ültettem, vagy a lányokkal bicajoztunk. A lépcsős képemmel haladgattam, de még mindig nincs kész, közel sincs kész. Illetve a Mártival kötött privát csere keretein belül hímeztem neki egy La-Da-Da képet, most kb. a felénél tartok. Nem mondom meg melyiket, mert akkor nem lesz neki meglepetés. Remélem tetszeni fog neki.
Szánom-bánom, hogy csak most ujjongok, pedig Latinkától már régen megkaptam a nyereményem, amit a titkos játékán sorsolt ki nekem. Köszönöm szépen.

Ígértem régebben képeket a helyére került (Ez megtörtént, elfoglalta helyét a kamra polcán.) RR kendőmről is a titkos játékban készített ajándék képe mellett. A fényképezőm akkumulátorai megadták magukat teljesen, nem lehet föltölteni őket, így a képek még hiányosak.
Anyák napi ünnepség hétfőn lesz az oviban, készítem a zsebkendőt, már otthon is nyeltem a könnyeim, amikor előadták a versikéket, amit az ünnepségre tanultak. Más is ilyen érzékeny?

Átszervezés

Egyik szemem sír, másik nevet. Már egy ideje rebesgették, hogy átalakítások lesznek a munkahelyemen. A főnökünk csak nagyvonalakban mondott néhány szót róla pár hete, mert, hogy semmi sem eldöntött még. Mindenféle találgatásokat lehetett hallani a folyosón, meg persze mi is latolgattunk az irodában. Most kiderült a nagy titok, a főnökünk egyesével behívatott bennünket, hogy megbeszélhessük, a hogyan tovább-ot, illetve mi is elmondhassuk a véleményünket róla. Hát közel sem jött be, amit mi gondoltunk. Teljesen megvariálták a szervezetet, és persze az egyes emberek munkáját is. Ketten a kolléganőmmel másik telephelyre „költözünk”, új csoportvezetők alá fogunk tartozni, teljesen új munkakörben.

Az egyik szemem sír, mert nagyon megkedveltem a közvetlen kollégáimat, úgy érzem belejöttem a munkámba, és nem utolsó sorban, a mostani telephelyen vannak a barátaim (Mókus örs – Eszter, Attila, Zoli, egyszer már tényleg írok rólunk.). Arról nem is beszélve, hogy kényelmesen útba esett eddig az óvoda, most meg kell kerülni majd a fél várost, és a közlekedés sem egyszerű az új helyre.

A másik szemem nevet, mert első elmondás alapján kicsit mozgalmasabb munkát fogok kapni kedves csoportvezető alatt, régi kollégák közelében leszek, akikkel régen munkahelyen kívül is tartottuk a kapcsolatot, és újra egy épületben leszek a párommal.
Egyelőre emésztem a dolgot, de optimista vagyok, és remélhetőleg április egytől egy csomó új jó tapasztalattal leszek gazdagabb…

Mozi

A hétvégén párom meglepett egy mozizással. Szombaton délutánra megbeszélte a szüleivel, hogy elviszik a lányokat. Eddig nem gyanakodtam semmire, elő szokott fordulni, hogy kettesben lehessünk, leszervezzük a nagyszülőkkel a felügyeletet. Én éppen takarítottam, amikor egyszer csak közölte a párom, hogy öltözzek, elmegyünk. Nem értettem miért nem fejezhetem be, amit csinálok, hiába kérdeztem, hova megyünk, nem árulta el. Kiderült titokban mozijegyeket vett (Ilyet is ritkán csinál.) az Avatar-ra. Ő már látta, még decemberben a barátaival mentek el megnézni. Neki tetszett, mondogatta, hogy én meg menjek el Eszterrel, vagy húgommal, de én nem nagyon kapkodtam el a dolgot. Hát kézbe vette az irányítást.

Érdekelt is a film, hisz sokat beszéltek róla, sokat lehetett róla olvasni, ugyanakkor, ha nem látom, se dőlt volna össze a világ. Látványos és izgalmas volt, az tény és való, de olyan eszméletlenül nem vett le a lábamról. Először úgy éreztem hatással sem nagyon volt rám. Vannak filmek, amik témája sokáig foglalkoztat utána, érzések kavarognak bennem vele kapcsolatban. Ezt a filmet viszont megnéztem, kikapcsolódásnak nagyon jó volt, de semmi több. Azután este ugrottak be részletek a filmből, érzések a filmmel kapcsolatban. Késleltetett volt a hatása. És álmomban folytatódtak annak a különös világnak az eseményei, és én is ott voltam a Pandorai bázison.

Egy tízes skálán hetest adnék a filmre.

Elveszetten

Mától a párom másik épületben (A város másik részében.) fog dolgozni. Reggel még együtt jöttünk, de a délelőtt folyamán összepakolt, és átköltözött az „új” irodájába. Azóta hiányérzetem van, és elveszettség érzése lett úrrá rajtam. Megszoktam, hogy ha van valami megbeszélnivalónk, vagy intéznivalónk, vagy egyszerűen csak egy rövid szünetre, egy ölelésre van szükségem, akkor lemehetek hozzá. Ihatok nála egy cappuccinót, vagy forró csokit. Mától még ebédelni sem tudunk együtt menni, mert sok időbe telne, mire én kimennék hozzá, vagy ő bejönne a központba, húsz percbe nem fér bele.
Nem lesz egyszerű a lányok oviba, bölcsibe hordása sem, mert neki nem esik útba egyik sem munkába menet. Hamarabb indulni képtelenség, így is alig bírjuk reggel kivarázsolni a lányokat az ágyból. Vihetem én mindkét lányt villamossal, mert hát ugye kettőt nem bírok el egy biciklivel… Mindennap autóval járni meg luxus.
A nap sem süt… Tiszta depis vagyok…

Szomorúság

Pénteken temetésen voltunk Szentesen. Nagymamám testvére (apukám nagybátyja) halt meg múlt héten.

Szomorú vagyok, mint mindig ha meghal valaki, de most egy kicsit beletörődöbb, mint máskor, hisz ez az élet rendje, egyszer mind elmegyünk, és Feri bácsi hosszú életet kapott a sorstól, 92 évet élt meg.

Tanár és iskolaigazgató volt, katona a világháborúban. Megjárta a Don-kanyart. A feleségét már negyedszázada elveszítette. Két lánya, és két unokája van.
Nyugodjon békében.

JJ-s RR

Az elmúlt napokban kötelességből hímeztem. Általában nem érzem annak az RR-es hímzéseket, hiszen én vállaltam a nekem tetsző mintákkal. A Herbs&Spices mintákat is szerettem hímezni eddig (már 8 elkészült), viszonylag egyszerű, haladós minták. A mostani azonban nem a szívem csücske. Gyönyörű zöld színe van Bea terítőjének aida betétekkel, gyorsan is haladtam (három este alatt elkészültem, már csak kontúrozni kell), mégis úgy éreztem, most nincs kedvem hímezni. Ezt nincs. Annyi tervem van, és most ezt kell…
Elkezdtem a Nina által ajánlott szívecskét (Én csak francia szívecskének hívom, mert egy francia oldalról lehetett letölteni a free mintát.), negyede készült el. Nagyon várom, hogy nekikezdhessek a Maryhez. A fűszeres terítőmet is be kellene fejezni. Ajándékok sorát szeretném elkészíteni az elkövetkező négy hónapban. És még sorolhatnám. Lehet ezért a türelmetlenség, és a „nincskedvemezthímezni” érzés.

Bizseregnek az ujjaim

A minap előkerestem Valikának a rózsaszín kínai oldal elérhetőségét. Eddig nem igazán tudtam betölteni az oldalt, de most rászántam magam, és egy kis tanulmányozás után sikerült regisztrálnom, és belépnem. Kitört rajtam is a minta kereshetnék (keresztszemezők szótára szerint: hörcsögitisz). Nem tudom abbahagyni a böngészést. Illetve láttam milyen képeket/mintákat talált Valika a neten, egyik jobban tetszik, mint a másik. Hát meg persze napról napra látom, ki milyen szépet alkot… Nem mintha nem lenne elég csinálnivalóm, varrnivalóm, és nem lenne elég el sem kezdett és félig kész minta/kép a kis szekrénykémben. Ez már tényleg krónikus. :-) És persze egyfolytában hímezhetnékem van. Ha egy nap nem hímezek legalább pár x-et, este hiányérzetem van, elvonási tünetek mutatkoznak rajtam. A kávéssal is bőven ráérnék a barátnőmnek, mégis nem tudtam eltenni a mintát csak úgy, mikor megkaptam. Nem tudom szinte letenni, annyira jó hímezni, tetszenek a színei. Hogy mi lesz belőle (kép, tálca belseje, laminálva poháralátét, … ), nem tudom, de azt tényleg ráérek kitalálni.

Túl vagyok rajta

Legalábbis fizikailag.
A Nők Lapján az egyik fórumban gondoltak rám a lányok, ami nagyon jól esett. És úgy látszik segített is, mert most nem volt olyan szörnyű, mint három és fél éve.
Mikor beértem vasárnap a klinikára, kicsit megijedtem, mert mondta a nővér, hogy majd szól a doktornőnek(!), aki megcsinálja az előkészítést a műtétre. Gondoltam, már csak ez hiányzott. Volt már szerencsém a doktornőhöz... De le a kalappal, nagyon gyorsan, és minimális fájdalom okozással megoldotta. Három és fél éve sokáig szenvedett a doki, mire megcsinálta. Most öt perc alatt kész volt.
Hétfőn délben kerültem sorra. Már nagyon görcsölt a hasam, és még vérezni is elkezdtem mire a műtőbe kerültem. De mondta a dokim, hogy, nem baj, mégiscsak elindult magától a vetélés, legalább hamarabb túl leszek rajta, és kevésbé kell meggyötörnie. Délután ötkor már otthon is voltam.
Négy hét múlva kell mennem kontrollra. Két hónap pihi, utána újra belevethetjük magunkat a babaprojektbe.
Lelkem még sajog, főleg ha kismamát látok. Azután, arra gondolok, hogy nem tudhatom, hogy az a nő, akit látok, mennyit várt/szenvedett mire idáig eljutott. És igenis nekem is lesz még babám…

Még egy nap

Eljött ez a nap is...

Szombaton egész nap a várost és a környéket jártam, hogy végső leolvasást csináljunk a gépekről, aminek a töltését leadjuk. Ma a párom járt a központból érkezett sráccal gépről gépre. Holnap még elviszik az utolsó visszárut, és vége. Végre pihenhetünk, mehetünk nyaralni, lesz időnk a ház apró hiányosságait befejezni. Több időnk lesz a lányokra, egymásra..., és lesz időm többet hímezni..., lesz időm olvasni..., kertészkedni... nem is sorolom mi mindent szeretnék csinálni. Úgy érzem szabad vagyok... Ugyanakkor kicsit szomorú is vagyok, mert sok ismeretséget sikerült kötni az elmúlt néhány évben, szeretek emberekkel találkozni. Nem tudom értitek-e mire gondolok. Mert persze nap, mint nap találkozok emberekkel, de ha jársz valahova rendszeresen, megismernek, ha odaérsz, nem mogorván rád szólnak ki vagy, miért jöttél? Válthatsz néhány kedves szót velük. Feldobhatod a napjuk egy jó kávéval, capuccinoval. Ez hiányozni fog...

De félre a szomorúsággal, megérkezett a mi kertünkbe is a tavasz! Kibontották szirmaikat a krókuszaim, a nőszirmok, és harangocskák díszitik az utcára néző ablakot.

Tavasz a városban

Az iroda ablakából egy ház tetejét látom, amit nem régen újítottak föl. A felújítás előtt, nagyon rossz állapotú volt már a padlás, és a tetőszerkezet is, sok galamb lakott a romok között. A munkások jelenléte elkergette őket. Sokáig egyet sem lehetett látni. Ma süt a nap, és az új piros tetőn két galamb kergetőzött. Olyan kellemes érzés fogott el, jó volt nézni ezt a kis közjátékot, kikapcsolva a gépek, az iroda, és a város adta egyhangúságból, beszínezve azok szürkeségét.

Tegnap örömmel fedeztem föl, hogy kibújtak a kertben a krókuszok. Ha marad ez a kora tavaszi idő, egy-két nap és virágozni fognak.